Az Elhallgatott beszélgetések rendhagyó regény. Nem önéletírás, nem is kitalált mese. Szereplői nem a fantázia szülöttei, de ha valaki mégis magára ismer, az részben a véletlen műve. Igaz, hogy az elmesélt történet hősei a családom, a szüleim, nagyszüleim és a feleségem családjának a Szakasits, Schiffer és a Hajnal-Murányi családnak idősebb és fiatalabb tagjai, a történetekben viszont Schön, Dőry és Esti család néven idézem meg őket. A szerelmek, barátok, iskolatársak, egyetemi kollégák részben valóságos személyek, akik többnyire nem a saját nevükön szerepelnek, részben a szerzői képzelet szülöttei. A történelmi, közéleti szereplők az én történetemben, az én életem, a velem megtörtént események prizmáján keresztül jelennek meg az olvasó előtt. A történetek sora nem az időrendet követi, hanem a beszélgetések természete szerint az emlékek éveket, évtizedeket ugranak előre és vissza az időben. Az események nem feltétlenül úgy történtek meg, ahogy a regényben, hiszen írásom azt tükrözi, ahogy én értékeltem a leélt éveket, amikor végiggondoltam az életemet. Mondhatná az olvasó, hogy ezzel eltorzítom a történteket. Lehetséges. De mindenki, aki visszanéz az életére, akár távolra, akár a közelmúltra, saját szűrőjén, saját értékrendjén ereszti át az emlékeit. Ezért senki se olvassa úgy a következő beszélgetéseket, hogy azok nem igazak, vagy hamisítások. Számomra ez volt a valóság, ha úgy tetszik, ezek a történetek bizonyultak tényeknek.