A Nobel-díjas osztrák író fáradtságról írott kísérlete 1989 és 1991 között keletkezett esszétrilógiájának nyitódarabja. Az általában negatívan értelmezett fáradtságot a szerző a jelenség formáiról és képeiről önmagával folytatott dialógusában a beteljesedett élet alapfeltételeként kezeli. A pillanatfelvételekből, emlékekből kibontott létértelmező esszé finoman billeg a széppróza és a filozófia határán. Handke a fáradtság állapotának sajátos tipológiáját alkotja meg, a különféle fáradtságok különböző világképeiről beszél. A megosztó, a világtól elszigetelő és saját énünkbe záró fáradtsággal az inspiráló, megbékült fáradtságot állítja szembe, amelyben „a létezés nehézségi ereje az egóról a világra kerül át” – ahogyan Byung-Chul Han fogalmaz, aki az író fáradtságértelmezéseit saját társadalom- és korkritikájába beleillesztve, A kiégés társadalmában (Typotex, 2019) külön fejezetet szentelt Handke esszéjének.