Japán a közeljövőben szinte élhetetlenné válik, és teljesen elszigetelődik a külvilágtól. A százéves Josiró egyike az "öreg aggastyánoknak", akik - ellentétben az "ifjú aggastyánokkal" - még emlékeznek, milyen volt a friss levegő illata, a kék tenger látványa, a gyümölcs íze, egy állat bundájának puhasága. Az országot is az idősek működtetik: dolgoznak és gondoskodnak az életre és munkára képtelen újabb nemzedékekről. Mint minden gyermek, Josiró dédunokája, Mumei is törékeny és gyenge, járni, öltözködni, de még enni is alig tud. Talán még a felnőttkort sem éri meg. Josirónak nap mint nap szüksége van minden bölcsességére, hogy életben tartsa unokáját. Mindez kétségbeesett aggodalommal tölti el, amelynek mélyén halványan mégis ott pislákol a jövőbe vetett remény. Yoko Tawada - akit a New York Times "Kafka kitűnő tanítványá"-nak nevez - kíméletlen szatírája 2018-ban elnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat külföldi irodalom kategóriában. A kötetet a szerző utólag egészítette ki négy korábbi, ugyancsak disztópikus elbeszélésével, melyeket a 2011-ben bekövetkezett tóhokui földrengés és az azt követő szökőár hatására írt.